A Nagy Gatsbyben Fitzgerald nagylelkű és impresszionista leírásokat írt le, és egyetlen témát sem kezelnek olyan pazarul, mint Daisy Buchanan hangját. Úgy írják le, mint „izgalmas”, „trilling”, „husky”, „dallamos”, és olyan vonzó, mint a pézsma.
A Daisy's Voice-t (a Voice-t nagybetűvel írom, mert szerintem ez egy másik karakter) a The Splendid Table műsorvezetője, Lynne Rossetto Kasper és az On Being műsorvezetője, Krista Tippett keresztezéseként képzelem el, egy csipetnyi Emma Stone-nal. Ahogy mondani szokták, meg tudnám hallgatni, ahogy a három nő bármelyike elolvassa a telefonkönyvet.
Jordan Bakernek, a golfúrnőnek „arany karjai” és hajlékony teste van – gondold Charlize Theront –, Myrtle Wilson pedig széles csípőjű érzékiséggel – gondolja Nigella Lawson –, de nehezen tudom elképzelni Daisy kinézetét. Ha egy casting heverő tulajdonosa lennék, nem tudnám, mit keressek. Csak azt tudnám, mire figyeljek: egy emblematikus hangra, amely a folyosóról kiált, gazdag és elbűvölő: „Jó-hú, kedvesem!”
Milyen vacsora lenne Daisyvel! Lenyűgöző beszélgetőpartner lenne, és milyen flörtölni képes! Egyszerűen odahajolsz hozzá, és vársz.
És Gatsby ezután minden lámpát felgyújtottkastélyában, és „szardíniát egy dobozban” játszanánk, ahogy Nick Carraway elképzeli. A mi korunkban melyik bulin játszanak dobozban a felnőttek szardíniát? A mi korunkban, amikor olyan nagy hangsúlyt fektetünk a női testre és a nemre, ami nyilvánvaló, üdítő találkozni egy íróval, aki kijátssza a voksot.
Fitzgerald arra gondolt, hogy ismét hallgassak a körülöttem lévő emberekre. Mondtam a férjemnek: Beszélj hozzám. Nem az számít, hogy mit mondasz, hanem az, hogyan mondod. Ahogy a régi swing dal mondja: „Nem az, amit csinálsz, az az, ahogyan csinálod, és ez az, ami meghozza az eredményt.”
